Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Dolgozz ingyen, mint az apád!


 

Legutóbbi itteni írásomban nem átallottam azt állítani, hogy kéregetőket dolgozni küldeni fasisztoid szemléletre vall, ám meglehetősen kevesen értettek egyet abban, hogy fizikai munkát ajánlani olyanoknak, akikről fene sem tudja, az utcán laknak-e és mióta, és mikor ettek utoljára, nem elegáns viselkedés – különösen nem az felnőtt embereket kioktatni arról, hogyan kell élni, ha netalán segítséget kérnek. Azóta még többet láthattam: baráti hangulatú cigányozást az m1 A’la carte című műsorában, ahol is egy-egy jóízű bor mellett kellemes csevej zajlott a „monoki modell” nevű borzadájról, mely méltó párja a dologházak és az adósrabszolgaság intézményének. Ki tudja, jelentősen növelhetné hazánk turisztikai értékét, ha minden faluban a környék munkanélküli brigádjai által segély fejében emelt piramisok hirdetnék a helység polgármestereinek dicsőségét és bölcsességét.

Persze, kevés munkaadó jelenti be szívesen alkalmazottait, sokan nem is tehetik meg, hiszen akkor törvény kötelezné őket a megfelelő bér kifizetésére, nem beszélve a tébé- és nyugdíjjárulékról. Az alkalmazottaknak még kevesebb lehetőségük van válogatni: vagy elfogadják a piszkos alkut, vagy mehetnek a picsába. Ez bátoríthatott föl egy vidéki polgármestert, hogy kitalálja, miért ne lehetne az adó- és járulékcsalás ezen jól működő intézményét a közszférában is megvalósítani. Hagyjuk most a fenébe az alkotmányos és emberjogi érveket, csak sok száját tépő médiaértelmiségi, mit tudnak ezek a valóságról? Hogyan is működhetne ez a rendszer, ez az új „modell”? Találjuk ki például, hogy azokat a közmunkákat, amikre munkásokat felvenni túl sokba kerülne, elítélt pedig nem jut, munkanélküliekkel végeztetjük el. Persze erre nyilván törvényileg kell majd őket kényszeríteni, mondjuk úgy, hogy csak akkor kapják meg az őket megillető segélyt, ha ingyenes közmunkát végeznek, ne feltétlen a polgármester úr kocsijának lemosását (bár haladóbb verzióban miért is ne?), de mondjuk kubikolást, kaszálást, a hivatali épületek takarítását, újravakolását, a lehetőségek tárháza végtelen. Ingyenmunkások, nix tébé, nix nyugdíj, nix minimálbér, sőt, nix bér, és minderre törvény kötelezné őket, különben nix segély! Persze előbb (hiszen civilizáltak vagyunk) a náci haláltáborok gyakorlatához hasonlóan orvosi „munkaalkalmassági” teszten esnének át. A betegek esetleg vállalhatnának papírzacskóragasztást, az öregek meg bélyegnyalást a nyugdíj fejében. Hiszen ha az állam ad nekik, akkor adjanak is valamit cserébe! Egy ilyen szélsőségesen infantilizált társadalommal lazán be lehet etetni, hogy nem egy politikai közösség vagyunk, ahol is a szolidaritás intézményei globálisan működnek (pl. amíg gyerek valaki, kivesz a „kasszából”, amikor felnőtt, akkor meg be, aki gazdag, többet tesz be, aki szegény, többet vesz ki, stb.) hanem puszta egyének, akik egyéni szolgáltatások és juttatások formájában ápolják viszonyukat állam anyácskánkkal. És be is kell etetni, hiszen egyelőre nem kötelezi a törvény ingyenmunkára a munkanélkülieket. Ez okból hősünk  a médiasztárságot is vállalja, még a borozós-beszélgetős műsorban is előadja agylövését, hogy a segély „megalázó”, de mindezt enyhítené a közmunkaprogram, mely bizonyára követendő életforma-mintákkal is szolgálhatna. „Apád nincs itthon, a polgármesteri hivatal vécéjét pucolja, hogy megkaphassa a rokkantnyugdíját.” A műsor során azért némi engedményre kényszerülve bevallja, hogy anyagi okokból nyúlna e megoldáshoz, de így is viszi a prímet, Török Ferenc ügyvéd-olimpikon és Bódis Kriszta jogi és humánus, a józan értelemre és az emberi méltóságra hivatkozó ellenprüntyögései felett átgördül a gátlástalan és leplezetlen gengszterizmus úthengere. Néhány semmitmondó idézet a képernyőn, halk zene, ostoba tanulságlevonás, mosoly, koccintás. A fasizmus már régen vitapartner. Hiszen a munka szent, az emberi élet semmi.

Pedig...

Egy általános iskolás is tudhatja, hogy úgynevezett munkával nem lehet boldogulni, amennyiben boldogulás alatt az egyén anyagi, szellemi gyarapodását értjük. Hogy miért, könnyen belátható:  a munkából nem származik haszon, legalábbis nem a számára, aki végzi. Hiszen mi is a „haszon”? Ha G. A. úr elmegy X-be, vesz ott Trapper farmert a pízért, majd itt eladja b-ért, ami 2a és c az útiköltség, akkor a-c az ő haszna. Amennyiben c értéke kisebb, mint a-é, úgy G. A. úr jól járt. Ezt a tevékenységet, aminek végtelen számú formája képzelhető el, legismertebb a tőzsde, az egyszerűség kedvéért nevezzük nyerészkedésnek. Aki valamit drágábban ad el, mint ahogy vette, az nyert rajta. Ez valami olyasmi, ami egy premodern társadalomban értelmezhetetlen lenne: ha én cipőt készítek, amit disznóra cserélnék, minek kellene nekem a disznón felül valami más is? Minek kellene nekem bármi több, mint amire szükségem van? Minek kellene nekem az a nehezen meghatározható dolog, az a-c, a Semmiből Lett Valami? A premodern társadalmi kapcsolatok a Valamiért Valamit elvén alapulnak. A modern gazdaságtan azonban (és másmilyen nincs) a Semmiből Lett Valaminek a számtana, mértana, fenomenológiája és metafizikája. Ez a semmiből valami-csinálás tette lehetővé az anyagi kultúrának azt a hihetetlen növekedését és a „növekedésnek” azt a kultuszát, ami az ipari társadalmakat jellemzi-jellemezte. Persze a fizikából fakultáló gimnazisták most felhőkölhetnek, az ő megnyugtatásukra közlöm, azért a semmiből valami-csinálásnak is megvan az ára, cserébe rengeteg valamik (pl. természeti erőforrások) válnak semmivé. Posztmodern közgazdaságtan nincs, hacsak nem azt jelenti, hogy a Semmiből Lett Valami fokozatosan virtualizálódik, egyre kevésbé kézzelfogható formában manifesztálódik (pl. nem érme, hanem bankszámlaegyenleg formájában), az anyagi kultúra alapjául szolgáló termelés (vagyis ahol a kizsákmányolás a legnyersebb formájában látható), egyre kitolódik, a régi gyarmatbirodalmakat követve, minél távolabb a civilizált fejlett államok polgárainak szemétől, akiknek viszont – szerencsés esetben – a nyerészkedés marad. Szerencsétlen esetben a lúzerség. Rengeteg módja van a nyerészkedésnek, a legismertebb a háború. Nekem van öt Trapper farmerem és egy pisztolyom, a másiknak is van öt Trapper farmere – én őt fejbelövöm: most már van 10 Trapper farmerem és egy pisztolyom. Így jön létre a „magántulajdon”. Az erősebb kutya baszik, és amit megesz, az az övé. A legerősebb kutyák és családjaik érdekszövetségeket, államokat hoznak létre és tartanak fönn, behódoltatják, akit tudnak. Védik a tulajdont, mert a tulajdon a nyerészkedés legbravúrosabb formája: ha van egy gyáram, nem én hozom létre a megtermelt javakat, mégis én birtoklom az eladásukból, cserélésükből befolyt hasznot, anélkül, hogy egy szálat is magamnak kellett volna előállítanom. Mint láthatjuk, a profit sosem a munkából, hanem a tulajdonból, a befektetésből, a tőkéből származik. A tőke természete szerint származhat bármiből, lehet akár egy jó ötlet is, mely persze megint nem jöhet létre a lehetőség nélkül, hogy az egyén ötleteken törhesse a fejét, előzőleg elsajítítva a megfelelő szellemi apparátust. Kedves barátaim, profitálni kellő ügyességgel, ravaszsággal, erőszakossággal, geciséggel, a megfelelő hatalom birtokában szinte bármiből lehet, egy dolgot kivéve: a munkát.

Mert aki dolgozik, ezt a jellemzően premodern tevékenységet folytatja, az nem nyerészkedik. A munkás a munkaerejét adja el, amit ő kap bért, az nem a haszna, hanem az ára a munkájának, vagyis az energiájának és idejének. Nem nyert az ügyleten. A munka önmagában éppen ezért nem alkalmas arra, hogy az egyén felemelkedését szolgálja. A bérmunka intézménye ezért elsősorban a meglévő társadalmi különbségek fenntartását, konzerválását szolgálja. Persze a munkabér mértéke lehet akkora, amelyből a foglalkoztatott szükségletei fedezésén túl vissza tud forgatni saját projectjébe, melyből majd a maga részére profitál, önmegvalósít. A munkabér nagysága azonban a végzettség, tudás, tapasztalat függvénye, olyan skilleket honorál, amelyet a leendő bérrabszolga előzőleg elsajátított, vagyis a többlet megintcsak nem a munkából magából származik, hanem a hozzáadott értékből, az energiából, pénzből, amelyet a végzettség, tapasztalat megszerzésébe az egyén (de többnyire a szülei) befektetett. Akinek megadatott a megfelelő háttér, annak könnyen hozzáférhető a minőségi oktatás (persze nem Magyarországon, ahol ilyen nem nagyon van – ha mégis vannak általános iskolások, akik számára ezek az összefüggések beláthatatlanok, csak ez lehet az oka) és a lehetőség egy olyan életforma és életszínvonal fenntartására, amely akár a szellemi ambíciók kiélése számára is teret ad. Azonban minél kevesebb kapaszkodója van az embernek induláskor, annál nagyobb energiákat kell befektetnie a cél érdekében, annál távolabbi a felemelkedés lehetősége, annál könnyebben válik a különböző társadalmi-lélektani paralízisek áldozatává – és lássuk be, minél hátrányosabb helyzetben van valaki, minél több a keserű tapasztalat, annál kevésbé várható el a motiváció, annál nagyobb teret kap a rezisztens magatartás. Akinek semmije nincs, annak azt mondani: „Dolgozz!”, nem jelent egyebet, mint ezt: „Maradj kiszolgáltatott és kizsákmányolt, ami vagy! Jó esetben nekem hasznom származik belőle. Ne aggódj, én biztos nem csinálnám azt a szart, amit most neked ajánlok, csak utálom a gondolatot, hogy én kevesebb nyakkendőt vehetek magamnak, mert adót kell fizetnem valami nyakamba telepedett államnak, hogy abból az neked is adjon valami szimbolikus izét. Hát a büdös lófaszt! Nem azért keresem a pénzt, hogy abból az életképteleneket támogassam! A gyengének vesznie kell és igazságtalanság, hogy az állam nem a természetes szelekciót, az erősek, egészségesek és szőkekékszeműek előrejutását támogatja, hanem éppen fordítva! Igazságtalanság! De amiért a legjobban gyűlöllek titeket, szegényeket, az az, hogy félek, hogy eccer én is olyan helyzetbe kerülök, mint ti! A félelem attól, amit ti megjelenítetek, az kelti bennem e határtalan és álszent önzést, hogy minél több pénzt, minél több semmiből lett valamit akarjak magamnak, mert ha lemaradok, akkor én leszek valakiből senki, mint ti.” Ehhez még csak a sorok között olvasni sem kell, pimasz urak és polgármesterek.

Egy demokratikus, szekuláris, humanista és egalitárius kultúrában azonban a munka nem érték. Ami érték, az a szabadság, az önmegvalósítás, az egyenlőség, a szolidaritás. Egy ilyen kultúra képviselője azt mondja a szegényeknek: „Szégyene közösségünknek, hogy ilyen helyzetbe jutottatok, akárki hibája is. Tudom, a társadalmi különbségek nem Istentől valóak és nem „az emberi természet” vagy úgy általában a „természet rendje” a felelős. Ezeket a különbségeket a társadalmi rend maga tartja fenn és termeli újra erőszakkal, normalizáló intézménye, a piac segítségével. De nesztek, itt egy kis szimbolikus jóvátétel, hogy kicsit jobban érezzük magunkat mi, akik e rend haszonélvezői vagyunk. Művelődjetek, képezzétek magatokat, ne adjátok fel, és legfőképp...legyetek szabadok!” Ezt mondja a felvilágosult értelmiségi, mikor aktuális falujáró körútja során gyengéden megsimizi a putrisor lakóinak fejét. A rekkenő levegő megáll pillanatra tisztelegni, a legyek elfingják magukat a gyönyörűségtől, majd – a megilletődöttség távoztán az arcokról – mindenki visszamegy...dolgozni.

Egyébként, baszomalázattal, éppen ma írt a Népszabi a szolidaritás gyógyító erejéről, he:

„A program kidolgozásában is részt vevő négy szociológus értékelésében meglepő megállapításra is jutott. Arra keresték a választ: igaz-e az, hogy a minimális, de biztos segély nem ösztönöz munkavállalásra? Szerintük minden várakozással ellentétben a segély nem távolít, hanem közelít a munkavállaláshoz. A segélyezett háztartásokban általában lényegesen többen végeznek bejelentett vagy feketemunkát, illetve többen vállalnak közmunkát is, mint a kimaradók közül. A segélyezés tehát valamivel közelebb hozza a családokat a munkaerőpiachoz. Ebben szerepet játszhat a segélyezési procedúra révén is bővülő információ, az illetékesekkel való kapcsolattartás. A segély megvonása valószínűleg nem megfelelő eszköz a foglalkoztatottság ösztönzésére.”