Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Szobrot dönt a nyári szél


 

A szoborállítás  és a szobordöntés nagyon hasonló cselekmény. Szimbolikus megnyilvánulás, melyben a szoborállítók, illetve szobordöntők fejezik ki politikai-eszmei képüket. A történelem szubjektív, és minél közelebbi az esemény, annál nagyobb a megosztottság bizonyos kérdésekben. A történészek által is vitatott események, történelmi cselekvők hogyan is válhatnának valamiféle kollektív emlékezetté, tiszteletté. Vajon hirtelen képesek lennénk e legalább egy tucat olyan történelmi szereplőt felsorolni, akinek szerepét, cselekedeteinek összességét nem vitatják. Aligha hiszem. Ritka jelenség.

Most éppen a Károlyi Mihály szobor kapcsán torlódtak föl az indulatok, melyek egy része politikai, de azért olyan vonások is előkerültek, melyek mutatják a történelmi nézőpontok, emlékezetek összeférhetetlenségét.

Károlyi Mihály arisztokrata származású függetlenségi párti politikusként lépett a politika porondjára. A dualista politika útvesztőjének azon időszakában, amikor a Monarchiát és benne Magyarországot mélyen érintő  kérdések helyett a szimbolikus politikáé volt a főszerep. A társadalmi problémákra süket országgyűlés nem hallotta a Monarchia ropogását. Tisza azzal a tudattal vállalta a háborút, hogy tisztában volt vele, ha a központi hatalmak elveszítik azt, akkor Magyarország sorsának rendezése kikerülhet a magyarok kezéből. Tudta milyen óriási problémák halmozódnak a mélyben, mégis makacsul ragaszkodott eszményeihez, elgondolásaihoz. Kis túlzással Károlyiból Tisza csinált vezetőt.  Tisza nem volt hajlandó a háború alatt egyre égetőbbé váló választójogi reformot végrehajtani, gyakorlatilag ennek következményének tekinthető, hogy a különböző, sokszínű pártok szemében a reformokat követelő Károlyi fokozatosan népszerűvé vált.

A Károlyit ért leggyakoribb vád, hogy gyakorlatilag az ő tevékenysége miatt következett be Magyarország széthullása. Két dolgot tartok fontosnak kiemelni anélkül, hogy komolyabb hitvitába szállnék a különböző hívőkkel. 1. A nemzetiségek nem akartak Magyarországon maradni. 2. A nagyhatalmak geopolitikai érdekekből a Monarchia helyén új, reményeik szerint antantbarát és lekötelezett országokat akartak megerősíteni .

Gyakran hangoztatott vád, hogy Károlyi szétkergette a sereget, és emiatt Magyarország nem tudott harcolni. Sokat idézik Linder szavait – „Soha többé katonát nem akarok látni!”, és nem teszik hozzá, amit ezután mondott – „Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk”.  A Károlyi-kormány koncepciója az volt, hogy a területi integritást a béketárgyalásokig megőrizze, ehhez pedig nagyhatalmi garanciát, beleegyezést kapjon. Az egymás után aláírt egyezmények e célt szolgálták, ma már tudjuk, hogy a nagyhatalmak nem tartották be, mivel Magyarországot nem tartották tényleges tárgyalófélnek.

A hírhedt, és sokat bírált belgrádi katonai egyezmény aláírása kimondta: „a polgári közigazgatás a jelenlegi kormány kezében marad […] a Szövetségesek a magyar állam belső igazgatásába nem fognak beavatkozni”. Örvendetes lett volna, ha ténylegesen ez történik.  Azonban ugyanúgy, mint a többi ígéretet, papírost a nagyhatalmak, és helyi szövetségeseik ezt sem tartották be.

Károlyi úgy gondolta, hogy az adott helyzetben a pacifista, konfrontációt kerülő  politika lehet sikeres. Hitte, hogy a Wilson által meghirdetett elvek győzedelmeskedhetnek a háborús logika felett. Azonban be lehet látni, hogy Wilson elveit nem a háborús vereség utánra találták ki. 

Nem fog még jó  ideig nyugvópontra érni a katonai ellenállás kérdése. Volt-e esélye Magyarországnak katonailag szembeszállni a győztesekkel és csatlósaikkal. Ne feledjük az őszirózsás éjszakán pár géppuskás védte Károlyit és az egész Nemzeti Tanácsot, mégsem volt a karhatalomnak elegendő ereje, hogy megállítsa a folyamatot. Ne feledjük, hogy az összeomlás közepette több statáriális kivégzésre, rendcsinálás során történt gyilkosságra került sor, mint a vörös terror időszakában. Ne feledjük, hogy a nemzetiségek egyértelműen állásfoglaltak a kérdésben. Ne feledjük, hogy a kiemelt zsold ígérete ellenére alig néhány ezer önkéntes jelentkezett katonának. Ne feledjük, hogy november folyamán gyakorlatilag az összes jelentősebb érdekképviselet, politikai szervezet, társadalmi szervezet csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz legitimálva Károlyit. Ne feledjük, hogy az ország gazdasági blokád alatt állt, amit nem volt hajlandó az antant feloldani. Ne feledjük nekünk nem volt hova visszavonulni, az Alföld azért mégse Anatólia.

Nem lehet egy rövid írás célja az összes problémás pont végigjárása. A történészek épp eleget vitatkoznak ezekről az eseményekről, történésekről, aki igazán el szeretne mélyülni a témában, megteheti, rengeteg szakirodalom, forrás látott a korszakból napvilágot, ugyanakkor érdemes lenne sok szempontot végig járni, sok megközelítést elolvasni, talán kibontakozhatna a korszakról egy a fekete-fehérnél kicsit összetettebb kép. (Persze csak akkor, ha már úgy is ítéletet akarunk mondani a korszakról és politikusairól)

Térjünk vissza zárásként a Károlyi szobor kapcsán Károlyi politikusi tevékenységére. A tény, hogy van szobra, így jelenleg a szimbólum, ami felől  értelmezni kell a helyzetet az a szobordöntés. Más lenne a megközelítés, ha nem lenne szobra, és arról kellene vitázni, hogy kell e szobrot állítani személyének, történelmi szerepének. De jelenleg az a kérdés, hogy helyén maradhat e?

Károlyit nem hiszem, hogy a legnagyobb tehetségű politikusok között kell számon tartani. Nem rendelkezett olyan tulajdonságokkal, amelyek magasan kiemelték volna környezetéből. Politikai pályájának delén felismerte a recsegő rendszer legnagyobb problémáit, válaszokat keresett e problémákra. Meglátta az égető problémákat: a választójog kiterjesztés jogosságának, a nemzetiségi kérdés problémájának, a szegényparasztság földnélküliségének, a latifundium rendszerének, a szociális feszültségnek a kérdéseit. Egy olyan korszakban került ugyanakkor vezetői pozícióba, ami nála nagyobb vezetői képességű embereket is elsöpörtek volna. A dualizmus boldog békeidejének hamisságát a közvélemény jelentős része nem akarta látni, az ezeréves Magyarország területvesztését semmilyen mértékben nem volt hajlandó elhinni. Osztrák diplomaták fogalmazták meg azt a naivitást, optimizmust, melyben Károlyi az országgal együtt menetelt: „a naivitás, amellyel a Károlyi-kormány hisz abban, hogy egy vesztett háborút politikai győzelemre tud fordítani, valóban mindig bámulatot ébreszt”, „Mindegyik politikai irányzatnak és osztálynak sajátja az optimizmus Magyarország jövőjéről”.

Naiv. A politikában nagyon rossz jellemző. De nem volt naiv Tisza, amikor 1918 szeptemberében a délszláv küldöttséggel tárgyalva magából kikelve teremtette le a tárgyalófeleket, mert azok megkérdőjelezték a Monarchia jövőjét? Nem volt naiv, amikor október közepén, még úgy gondolta, hogy csak egy törpe minoritás képviseli az elszakadást? Nem volt naiv Teleki és Apponyi, amikor wilsoni elvekről beszéltek a béketárgyaláson?

Károlyi szobra áll. Az első magyar köztársasági elnök. Inkább állítsunk szobrokat, mint döntögessünk.

 

 Ha tetszett a cikk csatlakoz a Kettős Mérce Facebook oldalához és kövesd  posztjainkat!