Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

15 millió hazaáruló országa?


Az olimpia egy természetesen nacionalista képződmény, amelyen országok versenyzői állnak fel a rajt előtt és nemzetüket képviselve próbálnak minél jobb eredményt elérni. Nincs is ezzel semmi gond. A gond az értelmezéssel van, vagyis azzal, hogy a soviniszta vagy a patrióta él jön be, és végső soron: csapunk-e fasiszta tojást a lecsóba?

Kevés természetesebb dolog van annál, mintha valaki örül az olimpiai aranyéremnek, büszke arra, ha azt nemzete versenyzője érte el. Innentől viszont már két út van: mondhatjuk azt, hogy ez egy természetes eredmény, amit megérdemeltünk, egy olyan eredmény, ami a magyarság szívéből sugárzik, amire külföldi versenyző nem lenne képes, ami megbosszulja az ezer éves sérelmeket, ami bebizonyítja nemzetünk nagyságát a világban. És van az az értelmezés, ami azt mondja: büszke vagyok, hogy az a versenyző, aki első helyen végzett, ugyanúgy magyarnak vallja magát mint én, továbbviszi a nemzetek versengésében Magyarország hírnevét, és borzasztó jó érzés, hogy egy ember, aki valamilyen szempontból hasonló, mint én, ilyen jó eredményre képes. Az első értelmezés egy soviniszta, míg a második egy patrióta.

Én az utóbbit vallom. Magyarország nem lesz jobb ország ettől a londoni sikertől, a magyar sport borzasztó helyzete nem fog megoldódni, és valljuk be, semmi különleges dolgot nem lehet levonni a magyarsággal kapcsolatban ebből a sikerből. De két hétig boldogan várhattuk, hogy egy hazánkfia felérjen a dobogó tetejére, hogy megszólaljon a magyar himnusz, hogy büszkék legyünk rá. Mondjuk én büszke vagyok Boltra, a futóra, és Michael Phelpsre, az úszóra is – mindketten nagyon nagy eredményét értek el, bebizonyították, hogy tehetséggel és akaraterővel sok mindent el lehet érni. És büszke vagyok minden érmesre és indulóra is, márpedig azért, mert elérték azt, amiért megdolgoztak. Kemény munkával elérték, hogy ott legyenek az olimpián, sőt, nyerjenek egy érmet vagy pontot szerezzenek.

Viszont nem vagyok büszke azokra a honfitársaimra, akik a magyar eredményekből akarnak valamit megmagyarázni. És itt nem csak a kormányzati bértollnokokra gondolok, akik elmagyarázzák, hogy Orbán Viktoré a siker. Itt a mindennapi fasisztákra gondolok, akik egy-egy ilyen siker után akarnak meghatározni olyan dolgokat, amelyeknek ehhez semmi közük.

Nehogy már a jó vagy a rossz ember kritériuma, vagy a magyarságé az legyen, ki mennyire örül az olimpiai győzelemnek, ne tartsuk már ilyen kicsire ezeket a kifejezéseket. Nehogy már a véleményszabadságot korlátozza az olimpia és aki leírja, hogy nem követi azt, nem adna rá pénzt, vagy aki máshogy látja az olimpiai sikereinket, azt rossz embernek tituláljuk. Hát megőrültünk?

Aki élőben nézte Risztov Éva győzelmét az igazi magyar, aki csak híradóban látta, az kicsit magyar, aki pedig leszarja, az nem magyar? Aki Gyurta Dániel győzelménél Gyurta kijelentését nem tartja szerencsésnek, az örülhet még Gyurta olimpiai sikerének, és ezzel legitimálhatja még magyarságát? Aki szerint Czene Attila egy beképzelt majom, énekelheti a Himnuszt?

Nem, nem és nem. Semmi köze nincsen ahhoz, ki a jó és ki a rossz. Ahhoz, hogy egy ember mit gondol olimpiai bajnokainkról. Mindenkinek joga van a gondolatokhoz, és azok leírásához, még akkor is, ha mást gondolnak, mint mi. Nem az az egyetlen érvényes megszólalás, egy olimpiai siker után, hogy istenek vagyunk. Helye van a kritikának, és helye van a nemtetszésnek is.

Senki, de senki nem ejtheti csapdába a magyarságtudatunkat, és nem magyarázhatja meg, mi a jó és mi a rossz, akár az olimpián keresztül, vagy máshogy, mert az, hogy ki mit néz a tévében, ki mit tart fontos dolognak az életben, nem határozhatja meg, hogy helye van-e a közösségben, ha ezzel nem támadja a másikat, vagy a közösséget.

Mert az ne legyen már a magyarságtudat, vagy a jó definíciója, hogy húzunk egy erkölcsi határt, amibe mi épp beleférünk, aztán aki nem, az mind ellenség. Mert akkor valaki más is határt húz, és szépen lassan kiközösítjük egymást minden definícióból, a végén pedig nem marad még annyi sem, hogy emberek vagyunk. A fára visszamenni pedig ciki lenne...

· 11 trackback